A traumák feloldása

A múlt láncainak elvágása.

A régi sebek olyan láthatatlan horgonyok, amik nem engedik a lélek felemelkedését. Ebben a szakaszban kíméletlen őszinteséggel oldjuk fel a gátakat hogy a múlt ne korlát, hanem egy bölcs fundamentum legyen a jövőhöz.

Mindenkinek – kivétel nélkül – vannak traumái. Ilyenkor a hétköznapi köztudatban az villan be, hogy valami szörnyű, borzasztó dolognak kellett történnie az emberrel ami csak kevesekkel fordul elő, és az egy nagyon szélsőséges esemény.

„Velem biztosan nem történt ilyen” – gondolják sokan. 

Ám a Solennis megközelítésében a trauma alatt minden olyan behatást értünk – egészen a születéstől visszatekintve –, amellyel az egyén akkor és ott nem tudott megbirkózni (legyen szó egy 5 éves, 15 éves vagy éppen egy 37 éves kori megélésről). Ezt a nehéz élményt a rendszer azaz az elme elteszi, elássa nagyon mélyre, abból a tudatalatti megfontolásból, hogy majd ha lesz hozzá megfelelő eszköze később, akkor „elbánik” vele. Ez egyfajta intelligens védelmi mechanizmus, mely minden emberben megtalálható.

A gond az, hogy ezek a lenyomatok rétegesen egymásra rakódnak apránként az idő múlásával, majd a végén megjelennek az életünkben: betegség, válás, családi összeomlás, karrierbeli kudarcok, anyagi nehézségek vagy emberi drámák formájában.

Amikor ezek a krízisek betörnek a mindennapokba, el sem tudjuk képzelni, miért történnek velünk?

Hadd hozzak egy egészen egyszerű, mégis megdöbbentő példát a saját életemből hogy lásd, milyen apróságokon múlik egy-egy háttérprogram beégése!

Gyermekként nagyon szerettem a vizet. Egyszer egy családi közös ebédnél a nagybátyám elnevette magát hangosan: „Hát ez a gyerek még a leveshez is vizet iszik!” Erre én azonnal összehúztam magam: Miért nevetett ki? Mi rosszat csináltam? A felnőttek elmagyarázták, hogy a leves is víz, és ahhoz nem kell vizet inni. A gyermeki elmém azonban a háttérben azonnal összekötötte a vízivást a megsemmisülés érzésével és a szégyenérzettel – majd onnantól kezdve nem ittam vizet. Szinte semmit. Évtizedekig. A férjem „nevelt” vissza türelemmel újra a tiszta víz megivására, és ma már elértem, hogy napi 2 litert is meg tudok innni magamtól. Előtte szinte semmit nem voltam képes meginni. Utáltam. Pontosabban: megutáltatták velem. Ez a megszégyenítés traumája egy gyermek számára. Később az ember felnőttként nem gondolja végig tudatosan, csak éli a romboló utóhatását.

Hasonló példákkal megtöltve tudnék írni egy egész könyvet, mert az élet minden területén tele vagyunk ilyen kisebb vagy nagyobb traumákkal. Ezek egészen addig ott fognak lappangani és mozgatni minket a háttérprogramból, míg fel nem oldjuk őket. Ám többnyire már csak a hatásával küzdünk a felszínen, míg nem vagyunk hajlandóak megnézni, hogy a probléma honnan is ered pontosan? Hajlamos lehet azt érezni az ember, hogy a sorsa meg van pecsételve valami átokfélével, vagy hogy valamit nagyon elrontott.

Mi viszont leásunk a gyökeréig, és elvágjuk ezeket a láthatatlan horgonyokat.

Mit gondolsz a lelked készen áll arra, hogy végleg letegye a múlt súlyos láncait?

Vissza a blogba